A héten végre esedékes volt a következő genetikai ultrahang. Gurulykának megvan mindene – hála az égnek -, továbbra is kisfiú, és előszeretettel pakolja egyhelyre az összes végtagját, égnek állítva.
A doki szerint kb. 25 cm jelenleg. Édes kis törperősöm.
Talán már említettem, hogy egyre ellenszenvesebb az orvos…biztos, hogy szakmailag topon van, de egyébként, ha minden rendben, akkor unja az egészet. Monoton gépiességgel közöl adatokat, még a baba nemét is úgy mondta – mert ugye ő nem tudja, hogy voltunk már 3D-n – kínos csönd van, ha épp nem mormog valamit az orra alatt.
Kiírta a következő terheléses cukorra a beutalót sürgősségi nélkül, tudván, hogy decemberben csak 2 alkalommal rendel, és menjek vissza ha rosszabb az eredmény mint az előzőnél, 2 hét múlva, ha jó az eredmény, ráérek egy hónap múlva. És akkor pénteken odamentem személyesen a laborba, könyörögve, hogy légyszi csináljátok meg a vizsgálatot hétfőn, mert egész decemberben csak 2x lesz az orvos, és az eredménytől függ, mikor kell visszamennem. Plusz diagnosztizáljam magam, hogy jók-e az értékek.
Kaptam még receptet D-vitaminra, meg Maltofer-re, ami folsav és vas kombinációja, valami iszonyatos csoki ízesítésű rágótabletta. Így most úgy néz ki a gyógyszeradagolás, hogy reggelinél D-vitamin, ebédnél rágótabletta, késő délután pedig elevit.
A hét történése pedig az, hogy hét közepén apa szabad kézzel érzett egy enyhe babamozgást és azon nyomban sírva is fakadt. Na azóta nem érezte – hát nem lehet mindig akkor ott a keze na – tegnap este ezért törött el a mécses. Én is egyre jobban érzem, tényleg nem lehet mihez hasonlítani az érzést, úgy imádom.