Abszolút zéró kedvvel, semmi jót nem várva, múlt hétfőn, a 14. ciklusnapon elmentem végül UH-ra. Ez a doki VÉGRE hasi ultrahanggal nézett, nem hüvelyivel, 1 perc után közölte, hogy nem lát jelenleg tüszőt, de a méhnyálkahártya állapotából azt látja, hogy volt érett és meg is repedt. Szóval azt javasolja, ha babát akarunk, a következő 36 órában tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Hát megtettünk. Sőt, már előtte, Hévízen is Bú totál felpörgött, hogy „na, most itt a gyógyvíz, itt fog megfoganni a gyerek, csinálni kell, egy nap többször is”. Olyan kis lelkes volt, nem akartam letörni, de sok reményem nem volt a dologhoz, hozzáteszem.
Tegnap viszont rossz híreket kaptam Adritól, akit említettem, hogy a nem éppen katonás diétája és alkohol ellenére teherbe esett…a héten elhalt a terhessége, tegnap csinálták meg rajta a műtétet.
Istenemre mondom, irigy voltam, és vagyok is végülis, hogy sikerült teherbe esnie, de én nem akartam, hogy elmenjen a baba.
Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy mi lehet vele, velük, megvan-e még a baba..így, hogy megvan-e még…ugyanis a PCOS-oknak nem csak teherbe esni nehezített pálya, hanem megtartani is, a PCOS+IR nőknél kiemelten magas a vetélések száma.
Sajnálom, hogy így alakult, kívánom neki, hogy mielőbb gyógyuljon a lelke. És drukkolok, hogy a 3 hónap kényszerszünet után sikerüljön egy egészséges baba.
