Szerencsés helyzetben vagyok, már ami a babások – babázók – babát akarók háromszögét illeti.

Mindhárom táborból vannak emberek a közvetlen környezetemben, és akarva-akaratlanul is, figyelem a viselkedésüket. Kiragadok párat közülük.

Fanni babázik – élvezi nagyrészt, szuper vicces és szép képeket látok a Facebookon, amik alapján minden napjukat csupa örömben és vidámságban látom. Néha bejönnek, és akkor panaszkodik, hogy jönne vissza dolgozni, mert unatkozik. Így, gyerektelenül azt mondom, vagy áldottjó gyerek a kis Ábel, vagy Fanni hiperturbós.

Mira babás – elkezdett szépen gömbölyödni a pocak, hiszen lassan töltik a félidőt, én ezt látom. Ő pedig sírásig tudja sajnálni magát, hogy mennyit hízott, és lassan úgy fog kinézni, mint egy disznó, és mindenki azt mondja neki, ez élete legszebb időszaka, ő meg rávágja, hogy „na ez aztán ugyan nem!”. Nem akartam bántani, de ma azt találtam mondani neki erre, hogy gondoljon a sok meddő párra, hogy örülnének az időszaknak és a felszaladt kilóknak is.

Szepi is babás – ma tudta meg, hogy a 2 nagy fia mellé bizony a pocaklakó is fiúcska. Csalódott, mert „mindenki azt mondta, hogy kislányos pocakja van”, mert „nincs is fiúnevünk”, mert az ég kék és nem pedig zöld….

Zsuzska babát akar – csak szegény annyira bizonytalan saját magában, hogy rengetegszer ellentmond magának, egyszer „nekem nem kell gyerek”, másszor „jövőre szülni akarok”. Csak a szeme ugyanolyan, bármit is mond. Abban azt látom, hogy neki nem számítana a plusz kiló, mindegy, hogy fiú vagy lány, nem unatkozna otthon, csak legyen végre!

Az embereknek sehogy sem jó. Mindig jön egy „de”, vagy „ha”.