Pénteken eljött velem a dokihoz Bú is.
Mostmár diagnosztizált PCOS-es és IR-es vagyok. Nem lepődtem meg, tudtam legbelül, hogy ez van. Minden tünet együttes megvolt ehhez (enyhe szőrösödés, policisztás petefészkek, inzulin-felszívódási problémák, ciklus-zavar), így ahelyett, hogy úgy, mint az első sokknál, sajnáltam volna magam, még erősebb lett az elhatározás bennem, a diéta és minden egyéb iránt, ami kell…nem csak a babához, bár nyilván az a legfontosabb, hanem magamért is.
Tudtam ezt már a gyanú felmerülése óta…nem hiába kezdtem 3 hete a 160 grammos szénhidrát-diétát, nem hobbiból tornázom hetente többször.
Jelenleg ez a helyzet, és ehhez kell alkalmazkodnom.
Volt 1-2 pont, ahol nem értettem a dokit, pl.megkérdezte komoly hangsúllyal: „Mennyire cél a baba?” – Hát basszus, azért vagyok itt, azért vetettem 2 héten belül 3x vért magamból, azért élek, szóval, nagyon.
A másik, mikor megkérdeztem, mennyi idő múlva lenne érdemes új vérképet csináltatni a hormonos és a cukros részekről, azt felelte, ennél a szindrómánál nem szoktak javulni az értékek. Na, ezt nehezebben fogadtam el, mint a bajomat magát. Nem értem, ha kezeljük, tartom a diétát, fogyok, akkor miért ne javulnának az eredmények??? Lehet, ennek nekimegyek majd 1 hónap múlva újra.
Felírta a Metformin Bluefish 1000 mg nevű tablettát, napi 1-et szedjek reggel, ez az inzulinháztartást hivatott javítani. Egy hónap szedés után menjek vissza, és – mivel nem szeretne esetlegesen feleslegesen hormonokkal tömni, saját elmondása szerint – csinálunk egy petevezető-átjárhatósági vizsgálatot. Jómúltkor Zs-nél csinálták, azt mondta, nem volt olyan vészes.
Mikor a férjemmel buszoztunk még odafelé, elénk ült le egy anyuka, egy pár hónapos kisbabával. Annyira édes, olyan igazán megdögönyözni, puszilgatnivaló kislány volt. Gagyogtam neki, ő meg csak nézett-nézett minket. Aztán azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim, és inkább az ablakon kifele nézek. Jövőre nekünk is lesz már egy ilyen kiscsajunk vagy kisfiúnk.
Mesélek kicsit a napom fénypontjáról…véletlenül összefutottunk Bözsiékkel a Lidl parkolóban. A szokásos protokoll köszönés, puszi után kérdeztem: „Naaa???” – belefeszültem teljesen, és féltem, hogy megint nem sikerült nekik. Bözsi meg: „Ühüühü”- és csak bólogatott. Óóó hát Istenem! Nagyon pici még, de él és létezik! Micsoda öröm, mennyi ima! Még csak pár napos, így halkan örülünk, de ha betölti a 12 hetet, hangosan gratulálunk majd!