Szokásos napi NST-re mentünk, aztán úgy alakult, hogy az volt az utolsó 2in1 + apa formációban töltött nap. A doktornő, aki vizsgált, azt mondta, 2 ujjnyira nyitva vagyok, itt bármikor lehet szülés, úgyhogy azonnal be kell feküdnöm a terhespatológiára. Próbáltam egyezkedni, de hajthatatlan volt. Az osztályon ismét próbáltuk meggyőzni az ügyeletes sárkány-asszisztenst (aki egyébként egy tábla Milka csoki után sokkal együttműködőbb lett...), és végül saját felelősségre jöhettem haza még pár órára, hogy a muszájos dolgokat elintézzem. Húztam az időt, (vegyünk még tejet, főzök még valamit, hajat is kell mosnom...) felháborodottságom hisztiben és sírásban öltött testet.
Nem tudtam elfogadni, hogy minden tünet, fájás, panasz nélkül kell befeküdnöm... hát nem lenne jobb itthon várni az időt? Közben megjött a virágzó tavasz is, lehetne annyi mindent csinálni még, sétálni, nagytakarítani...azt meg végképp elképzelni se tudtam, mi lesz velem Bú nélkül. Nem volt mit tenni, aláírtam a papírt, hogy visszamegyek délután, jól kibőgtem magam még a kocsiban a kórház parkolójában, aztán uccu neki, felmentünk. Egy dolog vigasztalt, hogy onnan már csak hármasban, babástul jövünk haza. A kérdés még mindig az volt: mikor?
A 118-as szobában zajlott az élet, az első órák antiszociális viselkedését akkor hagytam el, mikor láttam a körülöttem zajló egyéb sorsokat. Egy lombikos ikerterhes kismami, aki már 2 ujjnyira nyitva van és a babáinak még nagyon nem szabadna megszületni, hiszen csak 28 hetesek...egy 36 hetes, valószínűleg "véletlenbaba" egy szinte kislánynak, ahol kevés a magzatvíz...és a szembeszomszéd, akinél szintén nem akart magától kibújni a kiskrapek. Szóval:volt ott mindenkinek saját baja, amin kesergett, felháborodás ide vagy oda, ebben a helyzetben csak úgy lehet túlélni, ha a folyó időt normálisan töltjük el együtt. A keresztrejtvény engem ideig-óráig köt csak le, de apa hozott nekem kisrádiót, meg az okostelefonon tartottam a kapcsolatot fontosabb ismerősökkel, délelőtt zajlottak a vizsgálatok, délután meg jött a Kánaán, vagyis Bú látogatni! Na azt vártam csak mindig, NAGYON! Igaz, az első 2 nap látogatóideje elment a bőgéssel, meg a beszámolással, hogy minden doki tanácstalan, mindegyik mást mér, sőt a főorvos majdnem felkacagva közölte, hogy az 1222 érték, amivel felvettek "mese habbal". Nem tudtam elfogadni, hogy minden tünet, fájás, panasz nélkül kell befeküdnöm... hát nem lenne jobb itthon várni az időt? Közben megjött a virágzó tavasz is, lehetne annyi mindent csinálni még, sétálni, nagytakarítani...azt meg végképp elképzelni se tudtam, mi lesz velem Bú nélkül. Nem volt mit tenni, aláírtam a papírt, hogy visszamegyek délután, jól kibőgtem magam még a kocsiban a kórház parkolójában, aztán uccu neki, felmentünk. Egy dolog vigasztalt, hogy onnan már csak hármasban, babástul jövünk haza. A kérdés még mindig az volt: mikor? 
Sajnos apa is lesérült időközben, részleges izomszakadás a bal lábában, és ő duplájára dagadt vádlival ugyanúgy jött hozzánk minden nap.<3
