Tegnap úgy döntöttem, az idő szép, és nincs semmi ami megállíthatna abban, hogy hazalátogassak a szüleimhez, busszal – benzinspórolás miatt- ami 1 átszállást is magában foglal. Odafelé ez még rendben is volt, de a visszaút második fele maga volt a pokol. Csuklós busz volt, az út hepehupás, rázós…ahogy kiértünk a városból a főútra, a hasam iszonyatmód elkezdett feszülni, sziklakemény lett és görcsölt, bal oldalt, lent…én pánikolni kezdtem, megfeszített lábakkal igyekeztem magam elemelni kicsit az üléstől, hogy tompítsam a rázkódást, majd előrehajoltam, sálamat rágva, potyogó könnyekkel a sötétben vártam, hogy végre hazaérjünk…örökkévalóságnak tűnt. Apa jött elénk a pályaudvarra, és nem kicsit lepődött meg, mikor látta a zokogást, hogy csak görnyedve tudok közlekedni, azt is csigalassan. Majd következett, hogy nem tudtam kiszállni a kocsiból, egyszerűen mint aki megmerevedett és kőhatárt cipel a hasában. Iszonyatosan féltem, a legrosszabb pergett a szemeim előtt, ezeregyszer megfogadtam, hogy soha többé nem buszozok babával, és szétverem a sofőr fejét, ha baja lesz a gyerekemnek…
Fent a lakásban aztán egy gyors pisi és vérmentesség-ellenőrzés után elvágódtam az ágyon hanyatt, lecibáltuk a nadrágot, és bősz pocak-simogatásba kezdtem. Apa állt felettem- sírt. Hívni akarta a mentőt. Én meg mozdulni se bírtam, egy irányba se, szintén bőgtem, szinte már hüppögős hisztiroham volt – így utólag nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ilyen állapotban meg tudom nyugtatni a babámat.?
Gondolkodtam, ezer meg egy dolog végig futott az agyamon, mit csináltam rosszul: sokat ültem? Begörnyedtem? Nem tetszett a rázkódás a babámnak? És most mi lesz? Ugye nem? Stb…
Az egész kb. 1 óra hosszán át tartott. Apa hozott magnézium pezsgőtablettát és szívószállal megitatott, hiszen még felülni se voltam képes. Lassan elkezdett felszakadozni az iszonyú görcs és keménység a hasamban, beszéltem össze-vissza minden hülyeségről, hogy parkettázni kell a babaszobában és hogy már javában zajlik a karácsonyi vásár a városban, meg hogy a cicám mennyit evett…utána tudtam csak szívhangot hallgatni. Kicsit zaklatott volt, de egy bőséges vacsi és pár óra fekvés után közel éjfélhez már nagyon szép szabályos volt a drágánk kis szíve.
Nem tudom mitől volt. Nem tudom , lesz-e még. De azt tudom, hogy soha többé busz, és újra meg újra rájövök, semmi sem számít igazán, csak hogy Ő jól legyen. És mindig lesz itthon magnézium, és a dokinak majd 30-án mondani fogom, és követelem hogy nézze meg a méhszájat, mert az csak ma tudatosult bennem, hogy akár ki is nyílhatott. Nagyon bízom benne, hogy idő előtt nem fog megindulni és alázattal tudomásul veszem, hogy innentől lassítanom kell. Soha többé nem akarom ezt átélni, se a fájdalmat, se a félelmet.
