Az egyik szemem sír egy kicsit, a másik nevet, nagyon.

Zsuzska mondta múlt héten, hogy megint késik neki, tuti megint tréfál vele a szervezete.

Aztán ma reggel, mikor odasúgta „négyszemközt akarok mondani valamit”, már tudtam.

Kétcsíkos tesztet csinált. Kétszer. Rögtön megöleltem, majdnem elbőgtem magam, úgy örültem. A héten megy dokihoz is, de egyelőre nem mondja meg senkinek. Nagyon nagy megtiszteltetés ez nekem, hogy a férje után én vagyok az első, akinek mondta.

Aztán, milyen gyarló az ember ugye, egy másik ok miatt is kedvem lett volna sírni, az pedig az „irigység”. Macskakörmözöm, mert tudom, hogy ez nem gonosz irigység, sőt, hát annyira boldog vagyok, végre olyan családba és házasságba érkezik a baba, ahol várják nagyon, ahol minden szál el van varrva, nincsenek nyitott kérdések, tervezett gyerek és sok aggódás, várakozás áll mögötte. Igazán nagyon megérdemlik a boldogságot.

És az önző énem előlép: de nekem mikor lesz már? Mennyit kell még várnom? Sikerül egyáltalán? Lehet, bele is fáradok, mire lenne végre? De a legfőbb kérdés: rossz vagyok, gonosz vagyok, amiért van bennem egy kis tüske is az öröm mellett? Vagy csak azért reagálok így, mert közvetlen közelemben van a kismama? Vagy mert friss az élmény, kell egy kis idő? Mert úgy gondoltam, majd együtt fogunk babázgatni, erre neki már sikerült? Undoknak, szemétnek érzem magam, hogy egyáltalán egy pillanatra is megfordult bennem az irigység.

Az a kétcsíkos teszt…mint egy óperencián túli álom, amit csak 100 sárkány  leküzdésével lehet elérni…a sokszor hallott terhességi mellfájdalom…a legáhítottabb cél.

Kusza a fejem, remélem kitisztul. Semmiképp nem akarom megbántani Zs-t, ő annyira jó ember, sosem érdemelné meg.

A jó Isten adjon kitűnő egészséget és erőt a babának és mamának is!

Ui: nyáron Mátraverebélyen, a szent kegyhelynél imádkoztam: Bözsiért, Zsuzskáért és magunkért, babát kívántam. Mostmár én jönnék a sorban…